Még mindig a menekültügy...

Tágabb értelemben véve persze az előítélet, a megkülönböztetés, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés.
Jobban belegondolva én sem vagyok teljesen mentes az előítéletektől, de szeretem azokat a tapasztalataimra alapozott prekoncepciókként felfogni. :)

Ennek alapján kvázi természetesnek veszem, hogy az alul iskolázott, több rezsimet meg- és átélt, jelenleg szerény körülmények között élő nyugdíjaskorúak zöme habzó szájjal fröcsög szinte minden témában.
Ha az aktuálpolitika nem kínál nekik friss ellenségképet, egyik pillanatról a másikra visszairányítják figyelmüket a jól bevált sztereotip ősellenségekre...pl. a zsidókra, a "komenistákra", a szomszéd Julisra.

Vannak viszont olyan rétegek, hivatások, melyeknek tagjai esetében minimum aggasztó a most zajló tömeghisztériában való aktív részvételük!

Ebből hármat tartok fontosnak kiemelni: a fegyveres erők tagjait, az orvosokat és a pedagógusokat.

Gyakorlatilag csak ezt tudta ismételni, egyre inkább kétségbe esve...

Az Újbuda megállóban szállt fel a metróra. Magas, szikár, jól láthatóan közel-keleti származású, ránézésre korombéli férfi. Tiszta fehér pólóban, sötét farmerben, nehéz hátizsákkal a kezében, tétován szállt be a kocsiba.

Hamisítatlan SZTK hangulat. A büfé két asztala közül azt választom, amelyik az egyetlen nyitott ablak előtt áll...kihasználom a huzatot, nem lévén semmiféle más hűsölési lehetősége az ember fiának.

A kánikula ellenére (vagy tán éppen azért?) sokan szenvednek az igencsak lepusztult folyosók rekkenő hőségében. Miközben elgondolkodva kevergetem a cappuccino-mat, a pultnál csendben feltűnik egy fiatalember. Harminc körüli roma srác, csiricsáré de tiszta sportszerelésben, kissé hajlott hátára már most alaposan ráizzadt az ujjatlan póló. Hóna alatt vaskos dosszié, láthatólag mindenféle orvosi papírtól duzzad. Némi tépelődés után halk hangon két hűtött rostos ivólevet kér, majd fizetne.

Posztapokaliptikus filmekben látható gyakran, hogy a civilizáció pusztulásával az életben maradottak kénytelenek visszatérni a primitív eszközök használatához.

Mivel alapvetően nincs túl jó véleményem az emberiségről, sosem volt kétségem afelől, hogy ezek a viziók előbb-utóbb valamilyen formában testet öltenek a valóságban is...

Azonban sosem gondoltam volna, hogy még életemben megtapasztalhatom a hanyatlás bizonyos jeleit, ráadásul úgy, hogy közben még a technikai fejlődés felfelé ívelő szakaszában élhetek.

Pár éve történt...

Jókora sonkát főztem húsvétra. Igazából füstölt tarja volt, mert azt szeretem. Hogy miért csak húsvétkor csinálok, nem tudom...hiszen felekezeten kívüli vagyok. Csak főtt és főtt, egyre ínycsiklandóbb illatok lengték be a konyhát.

Mikor elkészült és kitettem a tálba, összefutott a nyál a számban.

- Ezt akár egyedül is meg tudnám enni - támadt bennem az önző gondolat. S rögtön utána belém hasított a felismerés. Bizony, ezt (is) egyedül fogom megenni...

Ekkor tudatosult bennem, hogy bár régóta egyedül élek, most kezdek magányos lenni!

"Majd jön szembe egy szerelem az életedben..." - mondta nemrég valaki, minden bizonnyal jó szándékkal, vigaszképp talán.

No de mikor "majd"? - kérdezte az én egyszerű, regresszióanalízisen, szórásnégyzet számításon szocializálódott gyermeki énem.

Túl sok kommentárt nem fűznék hozzá. Egy klasszikus, modern köntösben. Hallottam, olvastam már sokszor, de így, a saját bőrömön tapasztalva sokkal izgalmasabb volt.

Előzmények: a hívó felet a Viber a telefonkönyvemből egy régebbi munkakapcsolatomként azonosította. Az illető egy közelebbről meg nem nevezhető (egyenruhás) szervezet tagja, vagy legalábbis az volt, amikor én pár esztendővel ezelőtt megismertem. Mivel a cégével napi kapcsolatban állunk, és a napokban elég sok műszaki probléma merült fel, nem lepődtem meg, hogy mindenféle csatornán megpróbálnak elérni...

S akkor a beszélgetés:

Vége van.

Pontosan hét héttel a baleset után végképp lezárult az "ügy"! Nem vagyok rutinos "bonyolító", nem "biztosítózással" keresem a kenyeremet, így hát afféle apró sikertörténetként könyvelem el ezt a sztorit. Bő 15 esztendeje már volt a családban egy szinte kísértetiesen hasonló történet, viszont nem végződött ilyen pozitív előjellel! :(

Tudományos tény, hogy mindegyikünk nőként kezdi az életét...de ahogy a közvélekedés szerint mindenki rendőrnek születik, csak továbbtanul, úgy az evolúció csodájaként is vagyunk néhányan szerencsések, akiknél a magzati fejlődés egy korai szakaszában az SRY gén nehéz és kemény csatában lenyomta a DAX-ot, ezért aztán most - igencsak veszélyes módon - a testünkön kívül lóbálhatjuk az elsődleges nemi szerveink nagy részét! :)

Egyszerűen nem tehetem meg, hogy nem tartok lépést a rohanó világgal...szinte hihetetlen, hogy a 21. század derekához közeledve ÉN még mindig egy olyan példányt birtokoltam egy, a mindennapi létezéshez nélkülözhetetlen segédeszközből, aminek az adattárolási képessége a zérussal egyenlő!