Még az "átkosban", az MHSZ keretein belül szereztem jogosítványt. Szerencsémre olyan oktatót fogtam ki, aki alaptermészete szerint is nyugodt, türelmes ember volt. Ráadásul olyan elveket vallott, amelyek közel voltak az én otthonról hozott, talán már kissé túlzottan is konzervatív attitűdömhöz. Már az első forgalomba való "kiengedésem" előtt belém sulykolt néhány alapelvet. Nagy részük arra irányult, amit a hatályos KRESZ imígyen határoz meg:

"Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles...úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon."

Ő egészen pontosan így fogalmazta meg:"ha nem tudod tartani a forgalom ritmusát, inkább ne akadályozd a többieket! Keress más útvonalat, vagy el se indulj!"

Szívem szerint a vásárlók részére is bevezetnék valamilyen szabálygyűjteményt a KRESZ mintájára!

Mert az mégsem járja, hogy a bevásárlókocsit simán leparkolják a sorok között, lehetőleg a legszűkebb helyen, úgy, hogy még gyalog sem fér el mellette az ember fia, nem hogy egy másik rokikocsival. Ha meg finoman arrébb tolom, a tulajdonos a sor végéről rikácsol rám magából kivetkőzve, hogy mit képzelek én, hogy merek a kocsijához nyúlni!
Az isten barma...mit gondol, elviszem az igényesen összeválogatott csirkefarhátat, tablettás bort és budipapírt?

S mit csinálok vele? Kifizetem??

Apropó...kifizetem. A pénztárnál...ami egy roppant érdekes gyűjtőhelye az emberi butaságnak, bunkóságnak, rosszindulatnak.

A munkáját gyűlölő, alulfizetett, időnként mindenféle szakértelmet nélkülöző pénztárosokról most nem ejtenék szót...van nekik elég bajuk így is, közeleg március 15.-e.

No de a kedves vásárlótársak! Az már más tészta!

A kedvencem: vastag nyakú izomember, lerak a futószalagra egyetlen nagy bödön táplálékkiegészítőt. Úgy néz körbe, mintha legalábbis egy szarvasgombás szűzérme kellékeit csapta volna ki, "lássad paraszt, mitől növök én nagyra!". Elővesz ehhez egy ujjnyi vastag köteg húszezrest, nehogy kétségeink legyenek a fizetőképességét illetően. Majd mikor rákerül a sor, és már lecsippantották a fehérjeport, a fejéhez kap, és szinte felrúgva a mögötte állókat, szó nélkül visszarohan a sorok közé. Percek múlva kerül elő, a kezében egy kilós étkezési keményítővel. Újfent szétlökdös mindenkit, lecsapja a pénztáros elé, és a végösszeg hallatán kinyögi: "ja...akkó' áfás számlára lesz!"

Hogy kössön a beledbe a keményítő...

Azokat is nagyon szeretem, akik semmiféle fizetőeszközt nem készítenek elő, csak a legvégén kezdenek a bevásárló szatyor mélyén kaparászni, ahonnan előszedik a retikült, amiből aztán kioperálják a pénztárcát.

Majd egy elfuserált kártyajáték mintájára elkezdi kipakolni a készpénzt, kártyát, kupont, matricát, anyám kínját...

Komoly vitába kezdenek a pénztárossal, hogy ez a kupon itt beváltható-e, és ha igen, kutyaóvszerre miért nem érvényes?

"A felét kártyával, a másik fele kp. és kupon! Ja nem...az egy másik kártyával...és számlára!"

Közben a sor gyűlik mögötte, és ki ki vérmérséklete szerint magában füstölög, vagy fennhangon anyázik...teszem hozzá jogosan!

Éppen ezért roppant kellemetlen a mai nap történése! Történt pedig, hogy legényemberhez méltó módon reggel vettem észre, igazából semmilyen tartalmas ebéd elkészítéséhez nem áll a rendelkezésemre alapanyag. Sebaj, irány a helyi hipermarket! Békésen vásárolgatok, s mikor a nálam újabban alapélelmiszerré lett feta sajtot dobáltam a kosárba, belém hasított a felismerés: valószínűleg nincs nálam pénz!

A tárcámat kipakoltam a kabátomból, a benne lévő kártyával egyetemben! A készpénz állományomat pedig nagyrészt feléltem a hét folyamán. A zsebembe nyúlva a gyanúm megerősítést nyert. Sajnos az igényeimhez mérten viszonylag alacsony keret állt a rendelkezésemre...de legalább nem a pénztárnál derült ki, és nem tartok fel senkit azzal, hogy ott válogatom ki a kosár tartalmából, mi az, ami belefér a pillanatnyi keretembe. Huhh...

Régen fordult már elő velem, hogy a vásárolni valót úgy kellett összeválogatnom, hogy adott keretbe kelljen beleférnem, de mondhatom, frappáns módon megoldottam! Az ismert és bevált sajtot például mély sóhajok közepette visszatettem a polcra, és helyette egy ismeretlen, ellenben 40%-al alacsonyabban árazott terméket választottam...hiába no, az élet tele van lemondásokkal! :)

A probléma ilyen frappáns megoldása által okozott megelégedettség bamba vigyorával az arcomon álltam be az egyik pénztár előtt kígyózó sorba. Kisvártatva azonban lefagyott a mosoly a képemről...természetesen a sajtokkal volt a gond. A pénztáros húzta így, forgatta úgy, a kódot akkor sem tudta leolvasni. Kézzel is hiába ütötte be, akkor sem volt ilyen termék a rendszerben...mi több, a felelős menedzser sem tudta kideríteni, mi ez, és mennyiért lehet az enyém! Ott kellett hát hagynom, mert most éppen mögöttem kezdett darázsfészekké válni az addig békésen ácsorgó emberek sora.

Mivel az elképzelt mediterrán ízvilágú vasárnapi menühöz mindenképpen szükségem volt a feta sajtra, természetesen fizetés után új kört tettem az üzletben. Szerencsémre egy ismerős biztonsági őr volt szolgálatban, így hivatalos személy őrizte a szatyromat, amíg én mégiscsak megvettem a bevált és szerencsére a zsebemben lapuló maradék zsetonba éppen beleférő finomságot.

Minden jó, ha a vége jó!