Gyakorlatilag csak ezt tudta ismételni, egyre inkább kétségbe esve...
Az Újbuda megállóban szállt fel a metróra. Magas, szikár, jól láthatóan közel-keleti származású, ránézésre korombéli férfi. Tiszta fehér pólóban, sötét farmerben, nehéz hátizsákkal a kezében, tétován szállt be a kocsiba.
A közelben szinte mindenki vetett rá egy gyors pillantást, de aztán el is fordították a tekintetüket. Én rossz szokásom szerint alaposan szemügyre vettem, megpróbáltam kitalálni, honnan is jöhetett...mintha ez bármit is számítana.
Mire ráeszméltem mit is tettem, bekövetkezett...reménykedő ábrázattal fordult hozzám, és elhangzott az ominózus mondat. - I go Budapest...csi!
- Az jó! Ez itt Budapest! Budapesten vagy! - mondtam neki hamisítatlan pestlőrinci akcentussal.
Mosolyogva válaszol a varázsigével. - I go Budapest...csi!
Lázasan törtem a fejem, mi is lehet az a "csi"? Egy hely, egy épület vagy egy intézmény? Esetleg csak egy rag vagy képző az anyanyelvén, amit jobb híján a mondat végére biggyesztett, a "jobb érthetőség" kedvéért?
- Oké ember, ez itt Budapest! Budapesten hova? - kérdem én, megpróbálva kicsit pontosítani a dolgot.
- Három állomás - nyögte ki végül...felmutatva két!!! ujját.
Lázasan pörgött az agyam, miközben beértünk a Móriczra. Újbudától három megálló, az a Fővám tér...az már Pest. Ebben lehet valami ráció...elkezdtem hát magyarázni neki, hogy Budapest egy város, nem megálló vagy utca, esetleg épület. Két részből áll, Buda meg Pest, középen folyó...mi meg most Budán vagyunk. Innen két megálló már Pest.
Szomorú arccal hallgatott végig, majd megismételte - I go Budapest...csi!
Értetlenségemet látva, odafordult a metróhálózat térképéhez és az alján rábökött a címerrel felturbózott BUDAPEST logóra...a PEST felére helyezve a mutatóujját!
- Értem én! Pest! Két megálló! - ennyit tudtam csak kinyögni, miközben ott motoszkált bennem, hogy biztosan félreértjük egymást. Az én angolom is tutira csapnivaló, de hát az ő szókincsével sajnos ennél többet nem lehet kihozni a dologból...
Látszólag megnyugodva álldogált mellettem, majd a Gellért téren felkapta a hátizsákját és rám nézett kérdőn.
Erősen ráztam a fejemet. - Nem itt! A következő állomás!
Valamit megértett, mert nem szállt le...majd amikor a Fővám tér előtt lassítottunk, szemmel látható erőfeszítéssel összeszedte nyelvtudása legjavát, és miközben mosolyogva bólogattam, kissé értetlen, zavart arckifejezéssel odaszúrta nekem. - Funny people! - és leszállt.
Leforrázva ácsorogtam sokáig...azon tépelődtem, segítettem-e neki...vagy segíthettem-e volna jobban?
Mi van, ha mint a legtöbb menekült, ő is a Keleti pályaudvarhoz akart eljutni...ha az a bizonyos "csi" a Keletit jelentette? De hogy magyaráztam volna el neki, hogy a Keletit a hatóság lezárta, és csak érvényes okmányokkal engednek be bárkit is?
Azzal nyugtatgattam magam, hogy teljesen nem hagytam magára szerencsétlent, arról pedig sajnos a genetika tehet, hogy némely rokonommal ellentétben én nem születtem nyelvzseninek, ezért nem tudok arabul...és aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul! :)
Itthon pedig azon rágódtam: mennyire kellene elkeseredettnek, uram bocsá' üldözöttnek lennem, hogy hozzá hasonló módon ilyen kétségbeesett lépésre szánjam el magam? :(
