Hamisítatlan SZTK hangulat. A büfé két asztala közül azt választom, amelyik az egyetlen nyitott ablak előtt áll...kihasználom a huzatot, nem lévén semmiféle más hűsölési lehetősége az ember fiának.

A kánikula ellenére (vagy tán éppen azért?) sokan szenvednek az igencsak lepusztult folyosók rekkenő hőségében. Miközben elgondolkodva kevergetem a cappuccino-mat, a pultnál csendben feltűnik egy fiatalember. Harminc körüli roma srác, csiricsáré de tiszta sportszerelésben, kissé hajlott hátára már most alaposan ráizzadt az ujjatlan póló. Hóna alatt vaskos dosszié, láthatólag mindenféle orvosi papírtól duzzad. Némi tépelődés után halk hangon két hűtött rostos ivólevet kér, majd fizetne.

Átnyújt egy ötezrest, de a dekoratív szőke pultos hölgy széttárja a kezét.

- Nem tudok visszaadni, ma mindenki ekkorával fizetett! Apród nincs?

- Nincs semmi! - rázza lassan a fejét a srác, - akkor köszönöm szépen, majd visszajövök később!

- Szaladj el, váltsd fel valahol! - javasolja neki a pultos.

A fiú szomorúan ingatja a fejét.

- Sajnos nem mehetek, kezelésre várok, nem tudom mikor hívnak be.

- Tudod mit? Vidd el az üdítőt, majd behozod az árát. Zárásig ráér. Vagy majd valamikor, láttalak itt már máskor is!

A beálló csendet szinte vágni lehet. A srác felemeli eddig lesütött tekintetét és döbbent arccal néz az eladó szemébe...szinte süt róla, nem ilyen bánásmódhoz van szokva! :(

- Igen, minden héten kell jönnöm, többször is. Akkor nagyon szépen köszönöm! - rebegi, majd a gyümölcsleveket felnyalábolva elsiet.

(A srác tíz percen belül előkerült, messziről lobogtatva az ezreseket, ötszázasokat!)