Pár éve történt...

Jókora sonkát főztem húsvétra. Igazából füstölt tarja volt, mert azt szeretem. Hogy miért csak húsvétkor csinálok, nem tudom...hiszen felekezeten kívüli vagyok. Csak főtt és főtt, egyre ínycsiklandóbb illatok lengték be a konyhát.

Mikor elkészült és kitettem a tálba, összefutott a nyál a számban.

- Ezt akár egyedül is meg tudnám enni - támadt bennem az önző gondolat. S rögtön utána belém hasított a felismerés. Bizony, ezt (is) egyedül fogom megenni...

Ekkor tudatosult bennem, hogy bár régóta egyedül élek, most kezdek magányos lenni!

A legtöbben magányosan kezdjük el az életet, a magzatburokban - a ritka, és szerencsés ikreket leszámítva - egyedül vagyunk. Körülöttünk ott vannak ugyan a többiek, kezdve az anyánkkal, aki a szó szoros értelmében ott van körülöttünk mindenhol, de ennek nem vagyunk tudatában, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy magányosak vagyunk...egyszerűen csak vagyunk. A felismerés képességének hiányában csak érezzük, érzékeljük, hogy ez az állapot jó...sokak szerint a legjobb, és állítják, egész életünkben ezt az idilli állapotot áhítozzuk, ebbe a meleg, puha, biztonságos magányba vágyunk vissza, akár bevalljuk, akár nem.

A kezdethez hasonlít leggyakrabban a vég is. A halálban egyedül vagyunk, és a magzati léthez hasonlóan ennek sem vagyunk (már) tudatában. Abban is hasonlít ez az állapot az induláshoz, hogy számosan közülünk elérik azt a fázist, amikor már várják, szinte kívánják a végső megnyugvást.

De mi van a két stáció között? Mitől függ, hogy valaki magányos lesz-e? Szükséges-e vagy csak a törzsfejlődés erőszakolja ránk a társas létet? Kell-e félni a magánytól és valóban olyan rossz-e a magány és a magányos ember, mint ahogy a közvélekedés tartja?

Olyan kérdések ezek, amelyekkel a magányos ember nap mint nap szembesül. Minél idősebb, annál gyakrabban teszi fel magának ezeket a kérdéseket. Szerencsés esetben választ, válaszokat is talál. A szerencsétlenebbje csak úgy tesz, mintha meg tudná válaszolni őket, áltatja magát, mentségeket és bűnösöket keres...és szenved.

Kezdjük ott, hogy a magány jó. Vagy legalábbis jobb, mintha olyanok között élünk le egy életet, akik nem értenek meg, nem fogadnak el...vagy akiket mi nem állhatunk, akiknek a jelenléte nem kelti bennünk azt az érzést, hogy egymás által többek vagyunk, jobban kiteljesedhetünk. Ritkán, de előfordul, valaki úgy érzi, nem alkalmas a társas kapcsolatokra, nem tud annyi pluszt nyújtani másoknak, amennyit szeretne...vagy több kellemetlenséget, akár kifejezetten stresszes szituációkat okozva magának felborítja azt az optimális esetben kiegyenlített adok-kapok játékot, amit normális életnek hívunk.

Bizonyos mértékben a magány hasznos is lehet. A társas lét olyan energiákat köt le, amelyeket az élet más területeire koncentrálva jobban teljesíthetünk valamiben. Legyen az hobbi, munka, művészet, a magány gyakran magasabb teljesítmények eléréséhez segít. Nem ismeretlen és nem ördögtől való ez, gondoljunk csak a régmúlt - és időnként a jelenkor - remetéire. A különböző vallások gyakorlói között előforduló szent emberekre, akik magányukba visszavonulva próbálják elérni a létezésnek, a tudatosságnak egy magasabb szintjét!

A civilizáció rákfenéje, hogy miközben döngetjük a mellünket, hirdetve a szabadságot, a liberalizmust, egyre inkább meg akarjuk mondani, melyik viselkedés jó, melyik rossz...hogyan és mit kellene enni-inni, mit viseljünk, hogyan éljünk, kit és hogyan szeressünk. Így jutottunk el oda, hogy aki magányos, az többek szemében már nem is ember...afféle korcs, alacsonyabb rendű létforma, pária. Jobb elkerülni, nem érintkezni vele, mert ki tudja, milyen módon terjed a "kór", és a végén mindenki magányos lesz körülötte...

Ennek hatása azonban az, hogy a magányos ember még jobban elszigetelődik...és a végtelen ciklus beindul.

Márpedig a magánynak vannak árnyoldalai is. Egyedül az életvezetés szinte minden eleme nehezítésekkel terhelt. Bár az önállóság, a másokra való támaszkodás nélküli boldogulás jó érzés, mi több, akár jellemformáló is lehet, a magányos ember számára gyakran a kívánatosnál nagyobb ráfordítást jelent, hogy megteremtse a komfortérzetét kielégítő körülményeket.

Nem beszélve az intimitásról. A magány ugyan nem feltétlenül jelenti az érzelmi vagy a biológiai szükségletek kielégítésének teljes hiányát, de mindenféleképpen komoly korlátozásokkal jár, és előbb vagy utóbb problémák, zavarok is felléphetnek ezeken a területeken. Ez aztán ismét csak azt eredményezi, hogy a magányos ember egyre inkább az egyedüllétbe menekül. Nem ritka az sem, hogy a magány kialakulása éppen érzelmi vagy szexuális zavarokra vezethető vissza.

Itt jutunk el a legfontosabb kérdésekhez. Normális állapot a magány? Esetleg betegség, kór?

Ha abból indulunk ki, hogy általában azt tartjuk normálisnak, amiből több van, ami gyakoribb, akkor a magány nem normális. Vigyázni kell azonban a határok meghúzásánál, hiszen a falmászás iránti vágy is igen ritka a népesség körében, mégsem mondhatjuk egyértelműen a sportágat kedvelőkre, hogy nem normálisak! Az étkezési, ruházkodási, szórakozási szokásokról már ne is beszéljünk...

Miért ne lehetne normális tehát, ha valaki a társas érintkezések gyakoriságát vagy minőségét tekintve tér el a többségtől?

Alakítani, kezelni akkor kellene csupán, ha magára vagy a társadalomra nézve veszélyes vagy taszító megnyilvánulásokkal jár...de elítélni, lesajnálni a magányos embert persze mindig lehet...szíve joga mindenkinek! :)