Tömve a metró...azért sikerül olyan állóhelyet kapnom, ahol kapaszkodni is tudok.
Hallgatom a hetvenes évek slágereit, nem igen foglalkozom a többiekkel...pláne nem az előttem/alattam ücsörgő párocskával.
Ketten három helyen terpeszkednek az időseknek és mozgássérülteknek fenntartott felhajtható elsőbbségi üléseken.
Hatvanhoz közeli (valaha) nagy felületen szép "hölgy", mellette a párja, erősen ittas kb. 160 cm mély úriember, szanaszét tetovált öklei feldagadva, vérben úszó szemekkel vizslatja mogorván a környezetét.
Egy idő után észreveszem, hogy inkább csak engem néz...és mond is valamit, mert mozog a szája.
Leveszem hát a fülest, és illedelmesen kérdezem - Parancsol?