Hajdanán szépreményű felmenőim birtokoltak néhány ingatlant Erzsébetfalván (ma Pestszenterzsébet része), mely területet egy időben vicces fiúk elkereszteltek Leninváros-nak. Jó apám, szokásához híven nem sok mindent kötött szűkebb családja orrára a magánügyeit illetően...halála után meg -értelemszerűen- már semmit.

Így történhetett, hogy megboldogulása után kerek 25 esztendővel derült ki, tulajdonosa vagyok egy erzsébeti lepusztult grund 11/240-ed részének. Természetesen nem a "Mindig minden körülmények között" tökéletesen működő hatóságok jöttek rá földbirtokos mivoltomra, hanem a többségi tulajdonos rokonok nem tudták eladni a "kivett lakóház, udvar megnevezésű" ingatlant.

Lett is nagy riadalom, pót hagyatéki eljárás, ajándékozgatás, haszonélvezeti jogokról lemondás, miazmás.

A végén az egész díszes kompánia (eladók részéről valami 5-6 fő, köztük jómagam, s a vevők is voltak hárman-négyen) összegyűlt egy szépen fejlett ügyvédi irodában.

Engem a néhai nagybátyám vitt a helyszínre, ki maga is ügyvéd volt, s mint ilyen, ismerte az ügyet vivő kolléganőt. A papírokat, az adatok egyeztetését azonban nem személyesen az ügyvédnő intézte, hanem a mennyiségre való tekintettel több fiatal ügyvédjelölt (ügyvédbojtár? létezik még a megnevezés?) foglalkozott vele...velünk.

Ők pedig nem ismerték se a nagybátyámat, se engem, sem pedig a minket egymáshoz fűző rokoni viszonyokat.

A különböző nyilatkozatokat, szerződés tervezeteket és egyéb fittyfenéket lelkesen szerkesztgették, nyomtatgatták, aztán mikor késznek érezték, átadták véleményezésre a nagybátyámnak...és nekem. Át is olvastam mindent alaposan, s jó szokásomhoz híven bele is kötöttem mindenbe, amibe csak tudtam. Nagybátyám időnként hümmögve helyeselt, majd a paksamétát visszaadtuk a jog leendő tudorainak, javítsák ki bátran, de még inkább gyorsan, mert ennyi embert nem egyszerű egyben tartani sokáig!

El is készült minden dokumentum rendben, egy utolsó ellenőrzés után körbejárt a sok papír sokszor sok példánya, mindenki rávéste a kézjegyét, aztán mentünk Isten hírével!

Mivel pénzügyi szempontból nem volt túl jelentős ügylet, az esti kiadós alvás után többet nem is foglalkoztam vele...

Csakhogy pár nap múltán felhívott az ügyvédnő, és magából kikelve kérte számon rajtam, hogy én miért nem közöltem velük, hogy nem vagyok "doktor"?

- Leginkább azért, mert valóban nem vagyok az! - feleltem én. Igaz, volt olyan időszak, amikor efféle magasztos távlati célok lebegtek a szemem előtt, de aztán a gimnáziumi félévi bizonyítványok számszaki eredményei lerángattak a valóság hideg rögtalajára!

De hogy én megtévesztettem a kollégákat, akik azt hitték, ügyvéd vagyok magam is, mint az apám!? (ui. annak gondolták akkor már valóban éltes nagybátyámat), s eszerint készítették el a rám vonatkozó iratokat!

A beszélgetésnek ezen a pontján előkapartam a láda fiából a paksamétát, s mit látok? Valóban kineveztek engem doctor jurisnak ezek a szerencsétlenek! Még jó, hogy az aláírásomban elfelejtettem kitenni a nevem elé az ominózus prefixumot! Így azért nehezebb lett volna rám verni bármilyen vétséget, ha eldurvul a helyzet!

Megegyeztünk végül, hogy a valós tényeknek megfelelően módosítják/javítják az iratokat, de szégyelljem magam, hogy ennyi többletmunkát okozok mindenkinek...és egyébként is ejnye-bejnye!

Nos, így lettem én kerek hét napra doktor...ami már majdnem összevethető Havas Henrik hatnapos államtitkári pozíciójával, ugyebár?

S mi ebből a tanulság? Megfelelően határozott fellépéssel, némi tájékozottsággal még a képzett jogászok is becsaphatóak! Illetve becsapják ők magukat, nem is kell hozzá segítség...ugye drága Csisztu Zsuzsika? :)