A lemenő nap csodálatosan bronzos fényében pompázott a városligeti mocsár.

Az öreg Kőzúzó Medve a hegy tetején ült, békésen pipázott a néhai könyvtár romjain felállított 12 szobás jurtája előtt. Családnevét apja ősi foglalkozása után kapta, míg keresztnevét utolsó nagy mentora ajándékozta neki, mikor önként lemondott pünkösdi királyságáról, amelynek során V. Iktor néven írta be magát a modern kori európai történelem szégyenkönyvébe.

Ajkát nyalogatva bamba mosollyal szemlélte az előtte elterülő pesti síkságot. A régen lebontott banki épületek és a feleslegessé vált, ezért porig rombolt szállodák és üzletházak nem zavarták a kilátást, így egy pillantással át tudta tekinteni az Egyesített Európai Unió által nemrég létrehozott Kárpát Medencei Magyar Rezervátum legnagyobb lakott településének látképét.

Elégedetten nyugtázta magában, nem volt hiábavaló az a rengeteg munka és energia, amit belefektettek az önállóság kiharcolásába. Először térdre kényszerítették Izraelt, akiknek nem volt más választásuk, több lépcsőben hazamenekítették az összes itt élő zsidót. Aztán kitartó, szívós munkával apránként a többi, a nyakukon élősködő nemzetet is kitakarították az országból. Mennie kellett minden kínainak, svábnak, lengyelnek, görögnek, szerbnek, tótnak, románnak, horvátnak, bolgárnak, ruszinnak, arabnak, bunyevácnak, ukránnak, orosznak, örménynek, szlovénnek és még ki tudja hányfajta jöttment élősködő gazdasági bevándorlónak.

Voltak persze nehézségek is, mivel a megmaradt pár százezer magyarról nagyon hamar kiderült, nem tudják önállóan fenntartani magukat. Szinte teljesen megszűnt a kereskedelem, az ipar, sőt, a mezőgazdaság is! Az Európai Unió egyre nagyobb segélyekkel tudta csak megakadályozni, hogy az ország visszazuhanjon a nomád állattartás szintjére. Végül megegyezés született: a gazdaságos fenntarthatóság érdekében európai összefogással létrehozták a magyar rezervátumot, nagyjából a Keszthely-Győr-Budapest-Paks négyszögben. A Duna-Tisza közét demarkációs vonallá nyilvánították, elég teret hagyva így a portyázó magyarok és az újonnan létrejött virágzó Tiszántúli Roma Köztársaság között.

Legyőzve a nehézségeket, most már háborítatlanul élhetik életüket a magyarok ebben a csodálatos oázisban, nem törődve a körülöttük zajló, a világot minden bizonnyal pusztulásba döntő technikai és kulturális fejlődéssel.

Csodásan megélnek az Unió által folyósított életjáradékokból, és az idegenforgalom is szépen hoz a konyhára. Évente milliók kíváncsiak az olyan ősi magyar népszokásokra, mint a "mutyizás", a törzsfőnöki összejöveteleken a jurta előtti rituális Uniós zászló égetés. A legnagyobb látványosság azonban a hagyományosan március 8.-án tartott "vak komondorozás", amikor a törzsi vezetők rezervátum szerte nyilvánosan pofozzák át kedvenc feleségüket egy térdmagasságig érő akadályokkal tarkított pályán. Igaz, a műsor értékéből újabban sokat levon, hogy már nem használhatnak élő kutyákat az előadáshoz, mivel az Uniós törvények szigorúan tiltják az állatkínzást, amit a segélyek elvesztésének terhe miatt a vad magyaroknak is be kell tartaniuk...

Az elmúlt években a gazdaság is mintha erőre kapott volna, bár a fejlődést némileg gátolja az előállított termékek változatosságának hiánya. Komoly probléma, hogy a fizetőeszközként használt rovásírásos tarsolylemezek előállítása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, mivel a fémkészletek kimerülőben vannak. Szerencsére Kőzúzó Medve gazdasági tanácsadója, Kuszaszem már megtalálta a megoldást az új nemzeti valutára: a hírek szerint a Tihanyi-félsziget környékén már megindult a kecskeköröm kitermelése és felhalmozása!

Így hát megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán.